Abraham Lincoln a polgárháború idején sűrűn látogatta a kórházakat, hogy sebesült frontharcosokkal beszélgessen. Egy alkalommal az orvosok egy fiatal katonát mutattak neki, aki a halálán volt
— Mit tehetek önért? — lépett az ágyához Lincoln. A fiatalember nyilvánvalóan nem ismerte föl az elnököt, s erőlködve préselte ki magából a szavakat:
— Írna az anyámnak, kérem?
Tollat, papírt hoztak, s az elnök gondosan jegyezni kezdte, amit a haldokló diktált.
— Drága Édesanyám! Szolgálatteljesités közben súlyosan megsebesültem. Félek, hogy nem épülök fel többé. Kérlek, ne gyászolj miattam, csókold meg helyettem Maryt és Johnt! Isten áldjon Téged és Apát!
A katonának nem maradt ereje folytatni, úgyhogy Lincoln aláírta a nevében, és a lap aljára odakanyarította: „Az Ön fia helyett leírta: Abraham Lincoln.”
A fiatalember kérte, hadd láthassa a levelet, és megdöbbent a lábjegyzeten.
— Valóban ön az elnök?
— Igen, én vagyok — felelte csendesen Lincoln, és megkérdezte, segíthet-e még valamit.
— Legyen szíves, fogja meg a kezemet! Úgy könnyebben szembenézek a véggel.
A kórterem nyüzsgése fölé magasodó alak ott állt az ágynál, fogta a fiú kezét, és bátorító szavakat suttogott neki, míg végleg le nem hunyta a szemét.
(The Best of Bits & Pieces)
Vannak, akik úton-útfélen elfecsegik, amit csak barátokra szabad bízni, és minden fület teletömnek azzal, ami nyomasztja őket. Mások viszont visszariadnak attól is, hogy a legkedvesebbeket beavassák, s ha lehetséges volna, még magukra se bíznának semmit, minden titkot lelkükbe zárnának. Egyiket sem szabad tenni. Hisz egyformán hiba mindenkiben bízni és senkiben sem.
/Lucius Annaeus Seneca/
Búcsúzóul szeretnék valami nagyon kedveset mondani, de nem tudom, miként fordíthatnám le sárkányérzelmeimet. Kívánom, maradj meghitt viszonyban a csodával! Légy boldog, itatódj át szerelemmel, és részegülj tőle! Ne siess meghalni, bármily régen élsz is. Tőled, általad is szebb a tömérdek-arcú világ. Te az a lány vagy, azon kevesek egyike, ha nem az egyetlen, aki még egy fogfájós sárkányt is nyugodtan megsimogathatsz.
Vavyan Fable
Kategória: 1. Napi Szösszenet | Címkék: Én így gondolom, Grace Klinika, idézet, Pikturka
Elizabeth Kubler szerint, amikor haldoklunk, vagy hatalmas veszteség ér minket, mindannyian átesünk a bánat ugyanazon öt fázisán.
- Tagadásba burkolózunk, mert a veszteség annyira felfoghatatlan, hogy nem tudjuk elhinni, hogy igazi.
- Dühösek leszünk mindenkire, dühösek a túlélőkre, dühösek magunkra.
- Aztán alkudozunk, könyörgünk, esedezünk, felajánljuk mindenünk, amink csak van. Felajánljuk a lelkünket, csak még egy napért cserébe.
- Amikor elbukjuk az alkudozást, és a haragot már nehéz fenntartani, depresszióba esünk, kétségbeesünk, amíg el nem kell fogadnunk, hogy megtettünk minden tőlünk telhetőt.
- Elengedjük. Elengedjük és átlépünk az elfogadás fázisába.
Kategória: 1. Napi Szösszenet, Én így gondolom | Címkék: Én így gondolom, honvagy
Volt már olyan érzésetek séta közben az utcán, a könyvtárban, a buszon vagy bárhol amikor régi ismerőseidet vélted viszont látni, és ez gyakorlatilag lehetetlen?
Hasonló hosszú hajú, hasonló magas, hasonló vékony, hasonló a mosolya, hasonló a kabátja vagy bármi más, ami ezt az érzést váltja ki. Először megijedek ilyenkor, és tágra nyitom a szemem, mert nem akarok hinni neki. Jól is teszem, hiszen mégis mit keresne Árni a londoni szakács itt, a 24-es buszon?
Egy pár percig ilyenkor mégis csalódott vagyok, mert a szívem szakad meg. Egy pillanatig mégis végig futott az agyamon, hogy mi van, ha mégis és akkor már el is indultam felé, már a nyakába ugrottam, már jó sok puszival elhalmoztam és már éreztem a szívemben azt a bizonyos “soha nem hittem, hogy valaha viszont látlak” érzés, miközben a második pislogáson túl pedig már rájöttem, hogy egy szerencsétlen vadidegen srácot mi mindentől kímélem most meg, hogy sikerült gyorsan magamhoz térni.
Mind ettől függetlenül, mégis szeretem ezt az érzést, mert eszembe juttatja őket, a rég nem látott ismerősöket, az emlékeket, a pillanatokat, a mosolyukat és nem bánom, hogy a buszon, furcsán néznek rám ilyenkor, ha hangosan felnevetek. Máris sokkal jobban kezdődik a nap, még akkor is, hogy tudom, ez csak Déli-báb volt.
“Néha arról álmodozom, hogy magam mögött hagyok mindent és elindulok, hogy megvalósítsam az álmaim. Sajnos általában ezek a gondolatok, mindíg csak vizsgaidőszak közepén erősödnek fel bennem. Attól még egyszer megvalósíthatom, nem?
“
Kategória: 1. Napi Szösszenet | Címkék: Én így gondolom, Elmélkedés, idézet
Ha az összes ismerősömet, aki úgy érzi, egy kicsit is ismer, beleértve családot, barátot, szerelmet, ellenséget és őket mind beültetném egy hatalmas előadó terembe (mert ugye olyan sokan vannak) és megkérném őket, hogy egy papírra írják le 10 jó és 10 rossz tulajdonságomat, akkor a statisztikailag 10 leggyakrabban előforduló jellemző lennék én. Ha a 10ből több mint a fele rossz tulajdonság, akkor én egy rossz ember vagyok? Milyen tulajdonság számít rossznak? Mi van akkor, ha valaki pont azt szereti bennem, amit a másik a legjobban gyűlöl? És mi van az eloszlással, és a gyakorisággal, mi van, ha az első 10 helyen, nagyon sok holtverseny van. Sőt! Én biztos vagyok abban, hogy majdnem annyi álarcom van, ahány emberrel már találkoztam. Az álarcot beszínezi a környezet, az anyagát alkotja az, aki szemben áll velem és csak a többi függ tőlem. Akkor ki is vagyok én? Talán sosem tudom meg. Talán nincs is rá szükségem.
Lehetséges, hogy a szexualitás napjainkban tapasztalható túltengése azzal függ össze, hogy más lehetőség egyre kevésbé kínálkozik. Az istenképek széthullottak vagy felismerhetetlenné váltak, a vadászat már nem kihívás, a háborúból már csak a rémület maradt meg; minden hegyet megmásztak, minden sivatagot bebarangoltak és a tengereket mind felmérték.
Christian Graf von Krockow
Kategória: 1. Napi Szösszenet | Címkék: Én így gondolom, Elmélkedés, idézet
Mind úgy hisszük, hogy mi magunk vagyunk saját sorsunk kovácsai, és képesek vagyunk megváltoztatni azt. De tényleg van választásunk felemelkedés és bukás közt? Vagy egy felsőbb hatalom irányít minket? Az evolúció az, ami kézen fogva vezet minket? A tudomány mutatja az irányt? Vagy Isten az, ki közbeavatkozik, és óv minket? Minden hencegés ellenére az emberiség szomorú kiváltsága, hogy képtelen megváltoztatni saját sikerének útját. Csak arra képes, hogy eldöntse, hogyan nézzen szembe a sors kihívásaival. Reméljük, lesz hozzá elég bátorsága.
Hősök
