Kategória: 1. Napi Szösszenet, Én így gondolom | Címkék: Én így gondolom, honvagy
Volt már olyan érzésetek séta közben az utcán, a könyvtárban, a buszon vagy bárhol amikor régi ismerőseidet vélted viszont látni, és ez gyakorlatilag lehetetlen?
Hasonló hosszú hajú, hasonló magas, hasonló vékony, hasonló a mosolya, hasonló a kabátja vagy bármi más, ami ezt az érzést váltja ki. Először megijedek ilyenkor, és tágra nyitom a szemem, mert nem akarok hinni neki. Jól is teszem, hiszen mégis mit keresne Árni a londoni szakács itt, a 24-es buszon?
Egy pár percig ilyenkor mégis csalódott vagyok, mert a szívem szakad meg. Egy pillanatig mégis végig futott az agyamon, hogy mi van, ha mégis és akkor már el is indultam felé, már a nyakába ugrottam, már jó sok puszival elhalmoztam és már éreztem a szívemben azt a bizonyos “soha nem hittem, hogy valaha viszont látlak” érzés, miközben a második pislogáson túl pedig már rájöttem, hogy egy szerencsétlen vadidegen srácot mi mindentől kímélem most meg, hogy sikerült gyorsan magamhoz térni.
Mind ettől függetlenül, mégis szeretem ezt az érzést, mert eszembe juttatja őket, a rég nem látott ismerősöket, az emlékeket, a pillanatokat, a mosolyukat és nem bánom, hogy a buszon, furcsán néznek rám ilyenkor, ha hangosan felnevetek. Máris sokkal jobban kezdődik a nap, még akkor is, hogy tudom, ez csak Déli-báb volt.
